Alapítás

Alakulási év: 1953

A napló készült: 1985

A naplóban közölt anyagot az évek során a csapat parancsnokai, vezetöi, cserkészei és barátai folyamatosan gyûjtõtték és rendezték.

Végsõ vállogatás és összeállítás : Glaser János cscst.

Kiegészítette: 2000 -ben, Siket Gyuri cst. és Kati cs.

A csapat alapítoi:

Szervezõ: Maday György

Alapító parancsnok: Szalay Zoltán

Az alapító közgyûlés helye:Hungária Social Club,ideje:1953

Az elsõ összejövetelek helye: A Magyar Református Templom alagsora

1953-ban Maday György és Pattantyus Károlyné kezdeményezésére gyûltek össze a montreali Hungaria Social Club helyiségében azok a szülõk, gyerekek és barátok, akik szükségesnek kívánatosnak látták Montrealban magyar cserkészmunka megindítását. A csapat parancsnokságát Szalay Zoltán vállalta el.

A csapat hét cserkésszel indult; elõször egy apácazárda alagsorában kaptak helyett, aztán a magyar protenstáns templom egyik helyiségében. A Mikulás ünnepélyen már tízen voltak. 1954 júliusában alakult meg a Szervezõtestület és augusztus 19-én a szövetség igazolta a csapatot -- ugyan nem Szent László néven, mivel ez a név akkoriban egy másik csapat ”tulajdonában ’’ volt, hanem Bocskay István néven. Ugyanez év nyarán négy fiú részt vett a comité des Néo-Canadiens (Újkanadás Bizottság) kéthetes nyári táborán. Ugyancsak 1954-ben, szeptember 26-án volt az elsõ fogadalomtétel, amelyen dr. Mattyasovszky-Zsolnay Miklós, a Szövetség akkori Elnöke tíz cserkészt és négy kiscserkészt avatott. 1955 a kanadai cserkészek nagy éve volt: a Niagara mellett ekkor tartották a jamboreet. Magyarok ezen (mint minden más jamboreen is azóta, hogy Magyarországon betiltották) hivatalosan nem vehettek részt. Szerencsére a kanadai francia szövetségen keresztül sikerült elintézni, hogy egy magyar csoport, mint az õ tagegységük résztvehessen a jamboreen.

Így Montrealból is négy cserkész (Ágoston Ferenc, Gyõrvári József, Szalay André és Tahy Zsiga) ment Niagara-on-the-Lake-re. A montreali csapatra esett a magyar elõkészítõtábor szervezése is, komoly feladat egy alig kétéves csapat részére. 1956 fontos év volt a 23-asok életében. 8 cserkész vett részt a wellandporti jubileumi táboron, közöttük Szalay André, aki õrsvezetõi, és Ágoston Ferenc, aki st-i képesítést szerzett. Mint annyi más csapatnak is, sõt, az egész Szövetségnek, 56 természetesen elsõsorban azt jelentette, hogy az új emigrációval a lehetõségek színte elképzelhetetlenül megnagyobbodtak. 1957-ben a katolikus egyházközség épületében kapott helyett a csapat - tulajdonképppen elöszõr volt saját otthona, még ha nem is kizárólagos használattal. Ez év június 1-én 14 újonc tett fogadalmat, s a nyár folyamán a csapat megrendezte elsõ önálló táborát, amelynek keretében Bárdossy Vili bá, a Szövetség titkára vezetett VK tábort. Ezen három õrsvezetõjelölt végzett. Az 56-os forradalom után Kanadába érkezett, illetve letelepedett felnõtt vezetõkkel így a csapat valóban erõs vezetõi gárdával rendelkezett. Sajnos a montreali magyarság számbeli növekedésének volt a csapatra nézve kedvezõtlen következménye is: mivel a katolikus egyházközség taglétszáma is erõsen megszaporodott, így az elõzõ évben nagy örömmel birtokba vett otthont elvesztettük -- arra ismét szüksége volt az egyházközségnek.

Így a következõ években az egyik közeli középiskola, a D’Arcy McGee étkezdéjében kaptunk helyett (illetve béreltünk) szombat délutánonkét. Így újszerû helyzetbe kerültünk - bár biztosan nem egyedül a magyar csapatok között - ugyanis most volt vezetõnk is voltak cserkészeink, de nem volt egy hely amit magunkénak mondhattak, amit lehetett volna egy-egy õrsi délutánra, vagy egy rendkívüli összejövetelre használni. 1958-ban, a csapat fennállásának 5-ik évfordulóján a csapat ’’jubileumi’’ tábort rendezett - a csapatlétszám az év folyamán elérte a 60-t. Ebben az évben az otthonról 56-ban érkezett vezetõk hatására elkezdtük a vízesmunka (vízicserkészet) szervezését. Ez akkor abból állott, hogy egy motoroshajót vettünk azzal, hogy az azon lévõ apróbb javításokat megcsinálva a csapatnak lesz egy komoly vízijármüve. Sajnos a festék csiszolásánál derült ki, hogy a palánkokat tulajdonképpen csak a festék tartja össze; a fa egyes helyeken teljesen kirothadt alóla. Megjegyzendõ, hogy még mindig próbáljuk a vízicserkészetet megszervezni. A következõ évek a csapat építésének, a cserkészet elmélyítésének jegyében folytak. A csapat sikeresen vett részt az 1960-as jubi táboron (a mi táborunkban emelkedett a híres [vagy hírhedt?] ’’Õrtorony’’). A táboron a csapat elsõsorban fegyelmezettségével és cserkésszerûségével tünt fel. 1960-ban Ft. Hajdusik József O.S.M.cst. vette át a parancsnokságot és ugyanebben az évben végre ’’megkaptuk’’ azt a nevet, amire tulajdonképpen mindig vágyakoztunk: az I.B. elfogadta a névváltozást, s így lettek a 23-asok Szt. László csapata.

A következõ évben a katolikus egyházközség lett a Fenntartó Testület. Adva azonban a tényt, hogy az egyházközség ugyanakkor templomépítésbe is fogott, ez nem jelentett különösebb anyagi könnyebbedést. Ideáig is a csapat pénzügyi alapjait táncestek rendezésével teremtettük meg, ezután is ezt tettük. Ebben viszont a csapat vezetõi és ’’öregjei’’ igen nagy gyakorlatra tettek szert és a pénzügyeken túlmenõen is szép eredményeket ért el. Idézek egy, MCS számára ebben az évben írt beszámolóból: ’’a montreali magyar koloniának a mi táncestjeink az egyetlen többé-kevésbé rendszeresen visszatérõ társadalmi megmozdulásai’’. 1960 szeptemberében megalakult a 37.lcscs-tal közösen müködõ regösgárda, mely hamarosan nagy sikerrel mutatkozott be nemcsak a magyarságnak, de még az ottawai televízión keresztül a kanadai közönségnek is. Ebben az idõben a református egyház keretében müködött egy vegyescsapat (58. Bethlen Gábor) melynek kezdeti munkáját több vezetõnk rendszeresen segítette. A három csapat vezetõképzésének elõsegítésére 1961-ben megalakult a Vezetõképzõ Keret, Glaser János cst. vezetésével. 1960 karácsonya könnyen tragédiává válhatott volna, ehelyett azonban csapatunkra öröm és büszkeség hárult: az ünnepek alatt Varga Tamás cserkészünk édesanyjával egyedül volt otthon, mikor a ház kigyuladt. Mikor az édesanyja a füst, s talán a pánik miatt is képtelen volt megtalálni a kivezetõ utat, s rosszullétében már alig tudott mozogni, Tamás mentette ki az égõ házból. A Szövetség (Magyarország terültetén kívül) neki juttatta az elsõ életmentõ kintüntetést. 1961 más szempontból is emlékezetes marad: tavasszal hétvégi ’’Testvériség tábort’’ rendeztünk, amin 131 magyar cserkészfiún - és lányon kívül hat más nemzet 83 cserkésze vett részt. November 5-én pedig gyönyörû, hímzett fehér selyem csapatzászlót avattunk. 1962/63-ban épült az új magyar katolikus templom, ami természetesen a magyar közösség erejének és idejének jórészét igénybe vette -- ennek egyik kedvezõ mellékhatása az volt, hogy a Montrealban szinte hagyományossá vált piszkálódást a csapatokkal és különösképpen a veztõkkel szemben jelentõsen csökkentette.

Ezen kívül végre újból volt a csapatnak saját otthona (kicsiny ugyan), gyakorlatilag csak két luk, de a mienk volt, fúrhattunk-építhettünk benne, magunkénak mondhattuk. 1965-ben Hajdusik Józseftõl, szeretett Tarziciusz Atyánktól Pelikán Sándor vette át a parancsnokságot. A következõ négy év különösen a csapat számbeli megerõsõdését hozta magával. Ugyancsak erre az idõszakra esik a csapat fennállásának 15. évfordulója, amit valóban ünnepi keretek között ünnepeltünk és az elsõ (eddig aztán egyetlen) estélyi ruhás, elsõtáncos cserkészbál is. Szomorúságban is volt részünk 1969 áprilisában: a 37.lcscs. egyik legjobb fiatal vezetõje, Pap Hajnalka baleset áldozata lett. 1970-ben Glaser János vette át a parancsnokságot. A hagsúly, fõleg az elsõ években a vezetõképzésen volt. Minden hónapban legalább egy hétvégét töltött a két csapat vezetõi gárdája portyán vagy kiránduláson. A jubi táborra pedig nagy fába vágta a fejszéjét a csapat: autóbuszt vettünk. Ettõl kezdve roppantúl érdekes lett az élet a két csapatban: ugyanis sohasem tudtuk, mikor érünk vissza egy útról -- buszunk olyan nagyon jó állapotban volt... Ezt azonban sokkal könnyebben bírtuk el (biztos tudomásunk van arról, hogy a csapat egyes tagjai forró imákban kérték, robbanjon le újból a busz, mert az olyan sok móka, ha ottragadunk valami idegen városban...) mint a busz elvesztése, mikor vandálok teljesen és rendszeresen összetörtek minden összetörhetõt, s néhány olyan felszerelési tárgyat is, amit épp ésszel nem lehetett törhetõnek tekinteni. De még ennél is keményebb csapás ért bennünket: Tarziciusz Atyát Calgaryban papi hivatása teljesítése közben meggyilkolták. Temetése itt volt Montreal közelében, s így szeretett cserkészei keze tehetett koporsójára egy csokrot kedvenc gyöngyvirágjából s együtt énekelhettük, ha utoljára is: ’’Isten tudja, mikor látunk megint ilyet...’’ 1976-ban Csókay Károly Atya vette át a csapat vezetését, 82-ben pedig sok éven keresztül helyettese, Herédi István lett a parancsnok. Sok tekintetben újjáépítés ideje ez, hiszen most már sokszor harmadik generációs gyerekek a csapat cserkészei, s nyilvánvalóan sokmindent másként kell csinálni, tanítani, mint húsz-harminc évvel ezelõtt. Illetve, másképpen kell hozzáállni, hogy ugyanazt csináljuk: emberibb embert, magyarabb magyart nevelni a gyerekekbõl. De most új otthona is van a csapatnak: az új Ifjúsági Otthon felépült, s új lelkesedéssel megy a ’’jó munka’’.