(szül: 1045k elõtt mh: 1095. július 29-én)
I. Béla és a lengyel Riksza hercegnõ fia, 1045 táján született Lengyelországban, hova atyja menekült. Atyja 1047 táján bátyjának, I. András királynak hivására hazajövén, itthon neveltette. 1057. atyjával s nagybátyjával, Géza herceggel már õ is beleegyezett, hogy unokaöccsét, Salamont királlyá koronozzák, mi 1058. meg is történt. Atyjával azonban, kinek élete ellen Várkonyban András cselt vetett, 1059. ismét Lengyelországba menekült s 1061-ben lengyel sereggel térvén vissza, része volt atyja trónrajuttatásában. Atyja halála (1063) után testvéreivel, Gézával és Lamberttel együtt önként Salamonnak engedte át a trónt, beérvén a tisztántuli hercegség kormányzásával. Mivel azonban a király ettol is meg akarta õket fosztani, a hercegek ismét II. Boleszló lengyel királyhoz fordultak, ki 1064. meg is segítette, a püspökök azonban kibékítették oket. A következo években szerzett igazi harci hirnevet. 1069. a csehek, 1070. a kunok ellen harcolt s különösen Cserhalomnál tünt ki; 1072. részt vett Nándorfehérvár ostromában. A következo évben azonban királya ellen Morvaországban keresett segítséget sógoránál, Ottó hercegnél s ennek hadait és saját önkénteseit Vác táján vezette Kemej felõl futó bátyja, Géza táborába s nagy része volt a mogyoródi gyozelemben (1074 márc. 14.), mire Gézával együtt átkelt a Dunán s az egész Dunántult behódoltatta Gézának, az új királynak.

Bátyja királyságának idejében (1074-77) õ kormányozta a tisztántuli részeket, melyeknek hadai élén harcolt IV. Henrik ellen, ki azonban csakhamar belátta, hogy sógorát, Salamont a nemzet többé nem hajlandó visszafogadni. Salamont magát Pozsonyban ostromolta L., de eleséggel olykor maga is ellátta a várba szorult fõbbeket. I. Gézának 1077 ápr. 25. történt halálával a nemzet õt tette királlyá. Nemcsak a menekült Boleszló lengyel herceget fogadta udvarába, hanem magát Salamont is, kit azonban fonodrkodásai miatt 1081. elcsukatott Visegrádon, s csak 1083. bõcsátotta szabadon, midon I. Istvánnak a szentek közé való soroztatását ünnepelte. Gellért csanádi püspököt és Imre herceget az egyház szintén az õ idejében ismerte el szentnek. Salamon Kötesk besenyõ vezérnél keresett menedéket, de L. 1085. megverte õket és Salamon többé meg sem kisértette szerencséjét Magyarországban. 1087. meghalván Zvojnimir (Demeter) horvát király, özvegye Ilona, testvérétol, L.-tól kért segítséget. L. 1091 tavaszán nagy sereggel ment Horvátországba, azt juliusban elfoglalta s Álmos herceg kormányára bizta. Onnan arra a hirre kellett hazatérnie, hogy Kapolcs kunjai egészen Erdélybe törtek s Bács vármegyéig dúltak. L. tönkre verte hadaikat a Temesnél, a megboszulásukra Ákos vezetése alatt sietõ új kun hadakat pedig Orsován tul. Foglyait a Jászságban telepítette le. Mivel pedig a kunokat valószinüleg az oroszok izgatták e betörésre, a przemysli és trembowlai Rosztiszlávicsokra rontott s 1092. õket semlegességre kényszerítette. Már 1091. szövetséget kötött az ország régi ellenségével, IV. Henrik római császárral is. A belsõ nyugalom biztosítása után 1092 máj. 20. zsinatot tartott Szabolcson, hol különösen az egyház és a kereszténység biztosításáról gondoskodott. A püspökségek számát a zágrábinak alapításával növelte és számos templomot, kolostort alapított. 1093 óta mindinkább foglalkozott a Szentföldre való zarándokolás eszméjével is. Azok a jámbor zarándokok, kik immár Magyarországon át vették útjokat a Szentföld felé, egy jövendõ nagy és általános keresztes hadjárat fõvezérét látták benne. A szentek dicskoszoruja már életében ott ragyogott a feje körül. 1095. husvét napját, mely akkor márc. 25-ére esett, Bodrogon ünnepelte Szt. L. "És mikoron ott volna - irja a legenda - ime Franciaországból, Angliából és Britanniából követek jövének hozzá, kérvén ot, hogy lenne fejedelmük és elottük járó, hogy a szent Jeruzsálemnek városát szabadítanák meg a szaracénusok kezébol és hatalmasságából, boszut állván Krisztus Jézusnak szent haláláért õrajtok".

A legenda elbeszélésébol olyasmi tünik ki, hogy a piacenzai zsinatra gyülekezo urak külön s fényes küldöttséggel hivták meg Szt. L.-t, ki a legenda szerint nagyon megörült a meghivásnak s közhirré tette, hogy részt akar venni a vállalatban. Alkalmasint már ekkor értesítették arról, hogy õ van kiszemelve fõvezérül. Maga a zsinaton azonban, mely éppen március hónapban ült össze, nem jelent meg, hanem itthon foglalkozott a hadjárat elokészítésével. Az volt a célja, hogy akkor áll a keresztesek élére, ha majd Magyarország határára érkeznek. A zsinaton 4000 pap és 30 000 világi tanácskozott az egyházi fegyelemrol, Fülöp francia és IV. Henrik német király megfenyítésérol, fõképen pedig a görög császár megsegítésérol. S a zsinat tagjainak is minden esetre gondolniok kellett arra, hogy a magyar király a görög császár apósa lévén, apróbb torzsalkodásaikat feledni fogják mind a magyarok, mind a görögök, hogy egy közös nagy vállalatban egyesüljenek. A magyar királynak és a görög császárnak a vállalathoz való csatlakozása a keresztes sereg zavartalan átvonulására 2000 km.-nyi utat biztosított volna. Késobb, a politika változtával, ezen a 2000 km.-en a kereszteseknek karddal kellett végigküzdeniük magukat. Miközben a zsinat elég hosszasan tanácskozott, L. a cseheknek belbajokkal veszod fejedelme segítségére személyesen vezetett hadakat.

Azonban a határon megbetegedett s elhunyt, mielõtt nemrégen még pogány nemzetét a kereszténység elõharcosává tette volna. A piacenzai zsinatnak egyelore nem volt eredménye. De ha csupán általánosságokban állapodott is meg a zsinat, ugy látszik, a külföldi krónikák hallgatagsága mellett is hihetünk a pápai vizsgálatokon alapuló legendáknak, hogy Szt. L.-t valóban fõvezérül jelölte ki. S ez lehet egyik oka, hogy a nagy király halála után négy hónappal ismét zsinatra gyültek az atyák és lovagok. Végre alakot adtak az eszmének s a kijelölt L. magyar király helyett más fõvezért választottak. L.-t Nagyváradon az általa emelt székesegyházban temették el. Sírjánál sok csoda esett s a sírja felett való esküvés perdönto erõvel birt. A XIII. sz.-ból fenn is maradt az itt tartott istenitéletek jegyzokönyvfének egy töredéke (Regestrum Varadiense). 1192. nagy fénnyel ülték meg a szentek közé való iktatását, 1892 jun. 29. pedig ennek hétszázados évfordulóját. A középkorbeli magyar templomok freskófestõi nagy kedvvel örökítettek meg Szt. L. életébõl egyes jeleneteket . Szt. L-nak Váradon Nagy Lajos idejétõl kezdve 1695-ig gyalog és lovagszobrai álltak. Nép- és mudalokban (Janus Pannonius, Garay János, ki hõskölteményt irt róla, Arany János stb.) gyakran megénekelték, a legenda száz meg száz apróságot tudott mesélni róla, s a csatákban - mint Theseust Marathonnál - még gyakran látni vélték. Náprágyi Demeter kalocsai érsek a szentnek hermáját 1619. a gyori székesegyháznak ajándékozta, hol azt ma is õrzik. Sírját 1638. és 1660. feldúlták. Feleségétol, Adelaidetól csak egy Piroska nevü leánya maradt.